Már elég sok dolgot leírtam, amikor érthetetlen módon, bezáródott a böngésző. Nem tudom, hogy ez egy jel akart lenni, hogy ne osszam meg veletek lelki világomat, vagy a számítógépem külön életet él, de mindezek ellenére nem esik nehezemre újra leírni mindent.

Elfáradtam megfelelni. Megfelelni azoknak, akik már nem lelnek örömöt az életben, akikből kihalt az együttérzés és a gyermekiség és csak azért kelnek fel reggelente, mert muszáj. Nem értem. Vannak olyan emberek, akik csak vannak. Célokkal ugyan, de nem látva értelmét. A mai generáció már tinikorában megunja az életet. A jobbak viszont nem hagyják, hogy lehúzza őket a gravitáió. Ehhez nagyon fontos a családi háttér. Anyukám mindig arra tanított, hogy minden pozitívan lássak és higyjek. Hiszek is, mindenben ami pozitív. Hiszen miért ne tehetném? Mindent befogadok, ami építő és azokban meglátom a szépet. Sosem értettem azokat, akik véget akartak vetni az életüknek vagy saját maguk ejtettek sebeket testükön. Hiszen olyan gyönyörű. Nem veszik észre? Úgy átadnám ezt az érzést mindenkinek. Meglátom a szépet egy fűszálban, a gyereknevetésben, a napsütésben és bekönnyezik a szemem, amikor már kora reggel meghallom a madarak csiripelését. Ilyenkor mindig megköszönöm, hogy élhetek. Minden olyan csodálatos. Az emberek figyelmét el akarják terelni arról, milyen szabad és csodálatos életet élhetnének, a szabályokkal, kötelességekkel. Olyan dolgokkal, amiknek igazából semmi értelme, de legalább adnának neki. A gyermek lassan már nem látja értelmét a tanulásban, mert elveszik tőle az időt, amit azzal tölthetne, amit szeret. Egyszóval elveszik tőle amit szeret és cserébe megkapja érte a monotonitást, a szürke hétköznapokat. Talán ezért alkottam magamnak egy saját világot, amiben élek. Két énem van. Az egyik, amit elfogadnak az emberek, a másik pedig az, ami valójában vagyok, a teljes én, ami csak igaz barátaimnak nyílik meg. Eddig csak célozgattam, mások vajon, hogyan láthatják a világot, mert számomra lenyűgöző. Tudom, hogy nagy dolgokra születtem és el is fogom őket érni. Éppen ezért nem félek nagy célokat kitűzni magam elé, amiket sokan nem értenek meg. Talán, mert úgy érzik, ők nem lennének rá képesek. Azonban nehéz a boldognak is, mert lehúzza a boldogtalan, de nem szabad hagyni, küzdeni kell, mert végül a boldog éri el a legnagyobb tetteket, mert hitt. Nem létezik olyan, amit nem lehet. Ezt csak kitalálták a boldogtalan, tehetetlen emberek. Bármire képesek vagyunk. Akik ezt tudják és nem hagyja el őket a remény, azokat nem lehet majd eltiporni, mert mindig fel fognak állni. Útjuk során csak építeni fognak, mert a rombolásban nem látnak értelmet, sem a rosszban és ugyanúgy követnek majd el hibákat, de pont azért, hogy tanuljanak belőle, hogy mire a céljaikhoz érnek tapasztaltak legyenek. Ezeket az embereket mindig is el akarják majd tiporni, ameddig rá nem jönnek mennyire balgák. A cél, hogy az életed utolsó pillanataiban érezd, hogy éltél és ne bánj meg semmit, amit addig tettél, mert minden ahhoz vezetett, ami addigra lettél.